Ballada a senki fiáról

歌詞

1. Mint nagy kalap borult reám a kék ég, És hű barátom egy akadt: a köd. Rakott tálak között kivert az éhség S halálra fáztam rőt kályhák előtt. Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak, S szájam széléig áradt már a sár, Utam mellett a rózsák elpusztultak S leheletemtől megfakult a nyár, Csodálom szinte már a napvilágot, Hogy néha még rongyos vállamra süt, Én, ki megjártam mind a hat világot, Megáldva és leköpve mindenütt. 2. Fagyott mezőkön birkóztam a széllel, Ruhám csupán egy fügefalevél, Mi sem tisztább számomra, mint az éjjel, Mi sem sötétebb nékem, mint a dél. A matrózkocsmák mélyén felzokogtam, Ahogy a temetőkben nevetek, Enyém csak az, amit a sárba dobtam, S mindent megöltem, amit szeretek. Fehér derével lángveres hajamra S halántékomra már az ősz feküdt, És így megyek, fütyülve egymagamban, Megáldva és leköpve mindenütt. 3. A győztes ég fektette rám a sátrát, A harmattól kék lett a homlokom, S így kergettem az Istent, aki hátrált, S a jövendőt, amely az otthonom. A hegytetőkön órákig pihentem S megbámultam az izzadt kőtörő t, De a dómok mellett fütyülve mentem S kinevettem a cifra püspököt: S ezért csak csók és korbács hullott árva Testemre, mely oly egyformán feküdt Csipkés párnák között és utcasárban, Megáldva és leköpve mindenütt. 4. S bár nincs borom, hazám, se feleségem És lábaim között a szél fütyül: Lesz még pénzem és biztosan remélem, Hogy egy nap nékem minden sikerül. S ha megúntam, hogy aranytálból éljek, A palotákat megint otthagyom, Hasamért kánkánt járnak már a férgek, És valahol az őszi avaron, Egy vén tövisbokor aljában, melyre Csak egy rossz csillag sanda fénye süt: Maradok egyszer, Francois Villon, fekve Megáldva és leköpve mindenütt.